2. - Paintful past - Fájó múlt

A szobám volt a legcsendesebb hely ahova menekülhettem mindig is. Emlékszem még a régi emlékekre. Bár azok is már a múlt foszlányaivá váltak. Főleg az öcsémről. Meg arról a gézengúz macskájáról. Még az őszi szelekben fújta hozzánk a szél a kis jószágot. De annak is az lett a vége, mint a többi kóbor állatunknak. Elütötték. Emlékszem arra a hisztire, amit a kis tesóm levágott. Úgy sírt Shine-ért. Ez maradt meg legjobban bennem. Aranyos kis gyerkőc volt, meg kell hagyni. Mielőtt... eltávozott volna a föld alá a szülőkkel együtt. Százszor megfogalmazódott már bennem ugyan az a kérdés. Minek élni? Bár erre a mai napig nem jöttem rá. Kezemben most is ott volt tollam. Előttem pedig egy papírlap. Sokat rajzoltam még kisebbként. Viszont, azután a bizonyos nap után ez megváltozott. Legfőképpen a balesetet vázoltam fel újra és újra. Szememben néhány könnycseppel melyek lecsöppentek a papirosra vagy esetleg a lábamra. Mostanában viszont egyre több kísérletet tervezek az elpatkolásomról. A négy fal között eddig nem igen mozdultam ki. Viszont a mai nap más volt. Az őszhöz méltóan szeles időre léptem ki a házból. Nem éreztem a hideget. Csak a torkom szorulását mivel tudtam merre megyek. Egy szál virág díszelgett ujjaim között. Lassú léptekkel mentem célom felé. Több keskeny utcán átvágva érkeztem meg úti célom végére. Megálltam a tó szélénél. Kisebb Könnycseppek törnek elő szememből. A kabátom ujjával letöröltem a kis cseppeket. Egészen a partig lementem ahol letérdeltem. A víz elérte lábaim elejét, de nem igen izgatott. Elmormoltam magamban egy kisebb mondatot majd a vízre raktam a törékeny kis fehér virágot. Ahogy beleraktam a jéghideg vízbe elsüllyedt. Mellettem egy terebélyes fa hullajtotta vízre leveleit. Elég öregnek nézett ki eme fa. Felálltam s a törzséről leszedtem egy kisebb kérget. Vissza mentem a tó partjára. A virágot rátettem a pihe könnyű kéregre. Zsebemből elő szedtem egy nyakláncot, amit még egykoron kaptam. Leszedtem a rajta lévő üvegcsét. Tovább matatva egy másik zsebben találtam többi tervemet és egy tollat. A tervekből letéptem egy üres papírrészt. Az íróeszközzel pedig ráfirkantottam egy apró kis mondatot. Bele tettem az üvegcsébe az üzenetet s a virág mellé raktam. Meglökve a kérget, úszott a víz közepe felé. Pár percig szipogva néztem a mondhatni kis hajó után. Nem akartam onnan elmozdulni.

~Melissa

(By.: Fox) 

1. - Depresszió a végsőkig

Nem tudom, meddig bírom még. Ha így halad minden, fölemészt a bánat s a magány. A családom meghalt, csak én maradtam. Se barátok, se szerelem, gondolkoztam el miközben az utcán sétáltam zsebre tett kézzel. A temető felé vettem az irányt. Nem voltam tisztában azzal, hogy miért, oda, hisz senkim nem volt ott eltemetve. Egyszerűen csak át akartam gondolni az életemet. Érdemes-e tovább élni így, hogy nincs senkim az életben. Róttam az utcákat, míg végül odaértem. Bementem, majd le ütem egy padra. Nem volt senki csak én egyedül. Magány. Már megszoktam. Lábammal rugdostam a homokot. Egyszer csak egy penge bukkan elő a homokszemek között. Felvettem s a csuklómra néztem. Szó nélkül megvágtam magam. Csak egy kis csípést éreztem, semmi más. Nem törődve a vérrel húztam tovább az egyre sokasodó csíktömeget. A kezemen összegyűlt vért, a földre folyattam. Látszódtak a csíkok melyeket húztam. Nem érdekelt a következménye, annak, hogy vágtam a kezem. Egyszerűen nem akartam tovább szenvedni. Ha ez abba kerül, hogy kioltsam az életemet, hát legyen. Megteszem. Csak ne legyen ez a szenvedés. Alig tudom elhinni, hogy 2-3 éve még tök boldog voltam.- Nem akarok szenvedni. -mondtam halkan, majd egy hosszú és mély csíkot húztam alkaromra. Ez vérzett a legjobban. Sokkal jobban mit a többi. Ennél már éreztem a fájdalmat, de nem érdeket. Csak vágtam magam tovább. Nem érdeket semmilyen következmény. Csak meg akartam szabadulni az érzésektől. Felálltam, majd elindultam vissza a városba. Csuklómból csak úgy csepegett a vér. Nyomot hagytam az utcán. Egy hosszú-hosszú vércsíkot. Nem tudom, kinek tűnt föl, de őszintén, nem is érdekelt. Én csak mentem céltalanul. Elértem a parkhoz, ami tele volt emberekkel. Semmi kedvem nem volt odamenni. Nem akartam beszélni velük, se találkozni. SEMMIT! Csak mentem utcáról, utcára. Végül egy sikátorba értem.  Megálltam majd lecsúsztam egy fal mentén a földre. Vágtam még párat a kezembe. Nem vesztettem sok vért, és a nemrég húzott csíkok is kezdtek begyógyulni. Semmi nem érdekelt. Csak vágtam tovább a kezem. Egyszer csak felálltam s tovább indultam. Jártam, utcáról utcára céltalanul. Egy kis séta után, egy patakra találtam. Leültem a szélére s belefolyattam a vérem. Egy szívforma jött ki belőle, amit az enyhe sodrás el is vitt. Egy ideig figyeltem, majd szem elől tévesztettem. Amit már nem láttam, hogy a szív útközben ketté vált. Pont, mint az életem. Az elején még minden jó és szép, majd összetört és semmivé vált.

~Emily