4. - Butterfly

Lepkék? Igen, határozottan lepkék lehettek a szememben egykor. Kis fehér repülő állatkák mik kedvükre szállingózhattak a világban. De az én világomban, abban az időszakban csak ki akartam zárni őket. Csak a feketéknek s a vörösöknek volt helye az én képzeletemben. Egy ártatlan tizenéves fejében kit csak úgy elhagyott az az utolsó fehér lepke, aki mindent megváltoztatott, már nincs többé. Két nyomorult évet ízlelhettem meg abból a mámorból mit vele élhettem át. Idézném szavait: ’Mindig melletted leszek.’ Ez egy olyan hamis mondat, mint a többi mely ehhez kapcsolódik. Másnapra meg már az új elkényeztetett barátnőjével látom az ágyban vagy valahol máshol. Csak el akartam felejteni. El akartam felejteni azt a két évet az életemből. Jobban, mint a többit. Olyan volt mintha egy kést döftek volna a szívemben. Fájt, de örültem a végén nincs velem már többé. Nem tudtam más szemébe nézni ezek után. Maradtak a vörös és fekete lepkéim. Ők értettek meg igazán s hallgatták meg a panaszaimat. Egy világ omlott össze bennem, míg a meg nem álló valós téridő csak haladt tovább. Lehet leszálltam arról a vonatról s nem tartottam vele. Minek? Hisz úgy sem kellenék senkinek. Akkor kezdődtek igazából a problémáim. Nem tudtam inni, enni se aludni. Csak néztem ki a fejemből, mint egy kis báb. Egy apró fabáb. Még az is megértett volna. Ekkor került elő az a kis ici-pici penge. ’Minden nap egy vágás, nem árthat csak áldást.’-gondoltam még vissza a mottómra. Egész jól hangzott. Ha jól tudom, akkor kerültem pszichológushoz is. Kedves egy nő volt azt meg kell mondani. Ő volt kire támaszkodhattam, ha rossz napjaim voltak, s aki segített minden bajomon. Láthatta azt a pár zebravonást a karomon miket a játékom okozott. Segíteni próbált. Rajtam. De én nem fogadtam el a segítségét. Ezt magammal kellet lerendeznem mindenképp. Barátok, család, ismerősök…kinek kellenek? Belerángatnak mindenbe, amiből nem tudsz kijönni. Kevés embert ismerek, kik megkérdeznének egy idegent, hogy mi a baja. És kevesen is segítenének… 

~Melissa

(By.: Fox)

3. - Memories - Emlékek

Először is szeretnénk mindenkitől elnézést kérni, a közel egy éves kihagyásért, de ihlet hiányában voltunk. DE igyekszünk visszatérni. :) Köszönjük a megértést.

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------

Leültem a földre, majd lefeküdtem. Néztem az eget.

Az egyik felhőben ŐT véltem felfedezni. Magát a nagybetűs ŐT. Az egyetlen embert, aki iránt képes voltam érzelmeket táplálni a történtek óra. De ő is elment… Mint egy álom. Mikor egy reggel felébredtem, már nem volt mellettem. Hiába kerestem… Eltűnt. Mintha nem is lett volna soha. Még jobban összezuhantam. Valamiért nem akartam elhinni. Reménykedtem benne, hogy ez csak valami rossz álom. De bele kellett törődnöm. Ez a valóság… a kőkemény valóság. Csak ültem a tóparton, és a vizet néztem. Minden reggel kijártam oda, és csak ültem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem bírtam enni, se inni. Semmit. Csak léteztem. Aztán tompa fájdalom, majd teljes sötétség. Utoljára arra emlékszem, hogy megjelent egy fekete alak, aki szólítgatott. Aztán valami ismeretlen helyen ébredtem. Azt hiszem egy kórház lehetett. Jobb kezemből egy cső lógott ki, a bal meg be volt kötve… Na, igen. Már akkor is vágtam magam. Ha jól emlékszem, egy orvos lépett be. Látta rajtam, hogy meg vagyok ijedve. Elmondta, hogy ájultan találtak rám, és nagyon le is fogytam, ezért bent kell maradnom egy hétre. Na meg a kezem miatt. Igazából ez a pár nap nagyon lassan telt. Mikor már azt hittem, végre szabadulok a börtönből, közölték, hogy be kell feküdnöm a pszichiátriára, és rendszeres kezeléseken kell rész vennem. Hurrá.

Szörnyű a hely. De komolyan. Egyszer meg is próbáltam megszökni. Az estét az ágyhoz szíjazva töltöttem. Hónapokig voltam bent. Magam sem tudom, hogy, hogy, de sikerült elhitetnem az emberekkel, hogy tök jól vagyok. Valahogy kiszabadultam onnan. Végre… De úgy sem hiányoztam senkinek. Bár mért is hiányoztam volna? Na, mindegy. A kórházat utána még többször megjártam. Egy álom volt, de tényleg… Borzalmas az a hely.

Hihetetlen mennyi emléket visszahoz egy arc… De már ő sincs. Szerencsére. Bár ha itt lenne, lehet, hogy most nem így néznék ki. Talán most boldog lennék. Legalábbis boldogabb… Ki tudja.

~Emily