2015. augusztus 31., hétfő

1. - Depresszió a végsőkig



Nem tudom, meddig bírom még. Ha így halad minden, fölemészt a bánat s a magány. A családom meghalt, csak én maradtam. Se barátok, se szerelem, gondolkoztam el miközben az utcán sétáltam zsebre tett kézzel. A temető felé vettem az irányt. Nem voltam tisztában azzal, hogy miért, oda, hisz senkim nem volt ott eltemetve. Egyszerűen csak át akartam gondolni az életemet. Érdemes-e tovább élni így, hogy nincs senkim az életben. Róttam az utcákat, míg végül odaértem. Bementem, majd le ütem egy padra. Nem volt senki csak én egyedül. Magány. Már megszoktam. Lábammal rugdostam a homokot. Egyszer csak egy penge bukkan elő a homokszemek között. Felvettem s a csuklómra néztem. Szó nélkül megvágtam magam. Csak egy kis csípést éreztem, semmi más. Nem törődve a vérrel húztam tovább az egyre sokasodó csíktömeget. A kezemen összegyűlt vért, a földre folyattam. Látszódtak a csíkok melyeket húztam. Nem érdekelt a következménye, annak, hogy vágtam a kezem. Egyszerűen nem akartam tovább szenvedni. Ha ez abba kerül, hogy kioltsam az életemet, hát legyen. Megteszem. Csak ne legyen ez a szenvedés. Alig tudom elhinni, hogy 2-3 éve még tök boldog voltam.- Nem akarok szenvedni. -mondtam halkan, majd egy hosszú és mély csíkot húztam alkaromra. Ez vérzett a legjobban. Sokkal jobban mit a többi. Ennél már éreztem a fájdalmat, de nem érdeket. Csak vágtam magam tovább. Nem érdeket semmilyen következmény. Csak meg akartam szabadulni az érzésektől. Felálltam, majd elindultam vissza a városba. Csuklómból csak úgy csepegett a vér. Nyomot hagytam az utcán. Egy hosszú-hosszú vércsíkot. Nem tudom, kinek tűnt föl, de őszintén, nem is érdekelt. Én csak mentem céltalanul. Elértem a parkhoz, ami tele volt emberekkel. Semmi kedvem nem volt odamenni. Nem akartam beszélni velük, se találkozni. SEMMIT! Csak mentem utcáról, utcára. Végül egy sikátorba értem.  Megálltam majd lecsúsztam egy fal mentén a földre. Vágtam még párat a kezembe. Nem vesztettem sok vért, és a nemrég húzott csíkok is kezdtek begyógyulni. Semmi nem érdekelt. Csak vágtam tovább a kezem. Egyszer csak felálltam s tovább indultam. Jártam, utcáról utcára céltalanul. Egy kis séta után, egy patakra találtam. Leültem a szélére s belefolyattam a vérem. Egy szívforma jött ki belőle, amit az enyhe sodrás el is vitt. Egy ideig figyeltem, majd szem elől tévesztettem. Amit már nem láttam, hogy a szív útközben ketté vált. Pont, mint az életem. Az elején még minden jó és szép, majd összetört és semmivé vált.

~Emily

5 megjegyzés:

  1. Na jó, ez tényleg depis és beteges. Kezdek félni a folytatástól. Ettől eltekintve.. Öhm.. Jó, bár fura. x'D Viszont, szóismétlés. Utca, vágtam, húztam meg az ilyenek. De a tartalmába nem kötök bele. xd Nem az én világom, viszont olvasni fogom mindig. :D
    Többi részt hosszabbra csináld. :) Várom, mit hozol ki belőle, szóval, hajrá!

    VálaszTörlés
  2. A kövi rész Fanni feladata. :D (Amint sikerül hozzáadni xd) Amúgy igen. Szóismétlés. Egy picit siettem, mert már kértétek :D De amúgy köci :D

    VálaszTörlés
  3. Igen... a szóismétlés :'D Na de amúgy maga a történet az baromi jó c: nagyon tetszik ez is és Fannié is nagyon ^^ Incivel teljesen egyet értek.. hosszabbítsd csupán ennyi :3 jhuuujci nagyon várom♥ *o* xd

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Köcii. Már el van kezdve. :D És Fannié is nagyon jó :DDD ♥♥

    VálaszTörlés